Az MI korszakával szembenézve, érzéseim mindig ellentmondásosak

A mesterséges intelligencia (MI) korszakával szembenézve az érzéseim mindig tele vannak ellentmondással.

A lenyűgöző oldala az, hogy előttem mindig van kimeríthetetlen új tudás, annyi, hogy egyetlen ember ideje egyszerűen nem elég ekkora információmennyiség befogadására; a tehetetlenséget okozó oldala viszont az, hogy az MI gyakran kerülőutakra visz minket – úgy tesz, mintha értené, amit nem ért, hallucinál, sőt néha bizonyos konkrét műveleteket és jelentéseket sem képes pontosan megérteni.

Egy egész nap, ennek négyötöde próbálkozással és hibázással telt

Ma sok időt töltöttem azzal, hogy tapogatózva megismerjek egy új eszközt, azért, hogy búcsút mondjak egy régi módszernek, amelyhez az elmúlt húsz évben már hozzászoktam, de amely mára nem elégíti ki a jelenlegi igényeket. Ez egy olyan váltás volt, amellyel szembe kellett néznem.

Ha visszatekintek az egész napra, körülbelül a négyötöde ment el próbálkozásra, hibázásra és tapogatózásra, és csak a döntő egyötöd volt az a rész, amely valóban eredményt hozott. Bár végül simán elértem a célt, és a jövőre nézve valóban jelentős időt takarítottam meg, mégis mindig az az érzésem maradt, hogy az a négyötödnyi erőfeszítés egy kicsit kárba veszett.

Ha meg lehetne spórolni a kerülőutak árát

Nem tudom megállni, hogy el ne gondolkodjak rajta: ha meg lehetne spórolni ezeknek a kerülőutaknak a költségét, és mindezt a termelékenységbe fektetnénk, akkor a tudás, amelyet elsajátíthatnánk, minden bizonnyal többszörösére nőne.

Talán éppen ez a jelen szakasz MI-jének a korlátja. Már olyan erős, hogy az ember nem tud meglenni nélküle, mégsem eléggé érett ahhoz, hogy teljesen meg lehessen benne bízni. De ha más szemszögből nézzük, ez a „még nem ért oda” állapot még inkább várakozással tölti el az embert a jövőbeli fejlődése és érettsége iránt.

Ellentmondás ide, ellentmondás oda, az utat akkor is tovább kell járni előre.