„Ha fut, az elég”-től „merek hozzányúlni, és utána is fut”-ig: egy zöldfülű egyhónapos kódolási naplója
Előre leszögezem: nem vagyok szoftvermérnök, és amiről itt szó lesz programozás terén, az valójában mind az úgynevezett Vibe Coding – az a fajta, amikor az ember egyszerűen a megérzését követi.
Mostanában, hogy a munkám kicsit gördülékenyebben menjen, folyamatosan a saját kis eszközeimet fejlesztem. Az elmúlt két napban három dolgot csináltam: elkezdtem a Git segítségével biztonsági mentést készíteni, kijavítottam néhány bugot a program logikájában, és bekötöttem egy új MI-modellt.
A legnehezebb nem a szintaxis, hanem „amit akarok, kóddá alakítani”
Egy hónap elteltével a legnagyobb tanulságom ez – a programozásban a legnehezebb rész valójában nem a szintaxis, hanem hogy azt, amit „végül is akarok”, „konkrét kóddá” alakítsam át.
Például: a „bug javítása” könnyen hangzik, de mielőtt tényleg nekilátok, előbb egy csomó kérdést kell feltennem magamnak:
- Mentsek előbb?
- Nyissak egy új branchet?
- Mikor teszteljek? És hogyan teszteljek?
- Miután befejeztem a módosítást, mitől számít „késznek”?
- Közben jelöljek meg egy verziószámot is?
Ezek valójában nem programozási kérdések, hanem a „munkaszokások” kérdései. Ez a folyamat az iparágban talán igen elterjedt, de egy programozásban kezdő számára egyszerűen csak rémálom.
Néhány apró dolog, amit megtanultam
Ebben az egy hónapban néhány apró dolgot megtanultam, amit megosztok a hozzám hasonló kezdőkkel:
- Előbb húzzuk fel a védőpajzsot, csak utána essünk neki a szabad barkácsolásnak. A Git segítségével verziókezelünk, így még ha el is rontunk mindent, harminc másodperc alatt visszatérhetünk a múltba – éppolyan megnyugtató, mint egy mentési pont egy játékban.
- Egyszerre csak egy dolgot csináljunk. Soha ne „ha már úgyis itt vagyunk, változtassunk még egy sort”, mert attól a jövőbeli énünk falba akarja verni a fejét.
- A lassúság normális. Egy egész délután csak egy apró funkcióra elég? Igen, ez a mindennapi élet. Azok a villámtanfolyamok többnyire csak becsapnak minket.
- Írjunk jegyzeteket a jövőbeli önmagunknak. Különben legközelebb, amikor visszanézünk rá, azt hisszük majd, hogy ezt valaki más írta. (Jó, rendben – ezt a programot tényleg egy MI írta.)
A „ha fut, az elég” és a „merek hozzányúlni, és utána is fut” közötti távolságot valószínűleg pontosan ezek a jelentéktelennek tűnő, mégis egyenként pótlandó munkaszokások töltik ki.