Gyilkosság mulasztással: egy demenciás idős emberről szóló hír nyomán

Vannak olyan hírek, amelyeket olvasva mindig azt gondoljuk, hogy ez „más családjának az ügye”. Csak amikor valami ilyesmi tényleg megtörténik a közelünkben – valakivel, akit ismerünk –, akkor döbbenünk rá, hogy az ilyen dolgok bizony tényleg megtörténhetnek.

Egy szívszorító eset

Volt egy idős házaspár, mindketten súlyos demenciában szenvedtek, akiket felnőtt gyermekeik magukra hagytak, hogy egyedül éljenek vidéken. A mindennapokban a gyermekek csak arra ügyeltek, hogy valaki ebédet szállítson nekik; a többi gondoskodás szinte teljesen elmaradt. A demencia miatt a két idős ember már nem tudta ellátni magát a hétköznapi életben, ezért lakókörnyezetük is fokozatosan elhanyagolttá vált.

A holdújév idején a gyermekek hazamentek egy közös étkezésre, de ekkor sem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget – mindegyikük úgy gondolta, hogy a szülők gondozása a másik felelőssége. Volt, aki egyenesen azt javasolta, hogy inkább kérjék fel a szociális hivatalt (a helyi szociális ellátásért felelős hatóságot), hogy avatkozzon közbe, és helyezze el a két idős embert egy intézményben.

Később az egyikük véletlenül elesett, megsérült, és meghalt, míg a másik – a demencia miatt – nem is tudta, hogy az egész életen át mellette lévő társa már eltávozott, így segítséget sem tudott kérni. Csak akkor derült ki, hogy az egyik idős ember már napok óta halott, a másik pedig mindvégig egyedül virrasztott mellette, anélkül, hogy bárki gondoskodott volna róla, amikor egy szomszéd megérezte, hogy valami nincs rendben, és bement megnézni. A szomszéd ekkor sietve értesítette a gyermekeket.

(Az eredeti beszámoló számos, nehezen nézhető részletet tartalmazott; itt szándékosan visszafogtam magam, és csak a történtek körvonalait hagytam meg.)

A „nem cselekvés” is lehet a károkozás egy formája

A jogban létezik egy fogalom, amelyet „mulasztásos bűncselekménynek” neveznek. Egyszerűen szólva: amikor valakinek kötelessége mást védeni és róla gondoskodni, de – bár képes lenne cselekedni – úgy dönt, hogy nem tesz semmit, és ezáltal kárt okoz a másiknak, ez a „semmittevés” önmagában is jogi felelősséget alapozhat meg.

A szülőknek a kiskorú gyermekeikkel szemben, a felnőtt gyermekeknek pedig az önellátásra képtelen vagy demenciában szenvedő szüleikkel szemben – mindkét oldalon fennáll, mind jogilag, mind etikailag, egy bizonyos eltartási és gondozási kötelezettség. Amikor ezt a kötelezettséget szándékosan vagy hanyagságból félreteszik, és hagyják, hogy a helyzet romoljon, az a „nem nyúltam hozzá, mégis kárt okoztam” eredmény nem szűnik meg csupán attól, hogy „hiszen én nem is csináltam semmit”.

Éppen ez az, ami ennél a hírnél sokáig nem hagyott nyugodni: az igazán végzetes gyakran nem egyetlen heves cselekedet, hanem a hosszan tartó közömbösség és a felelősség áthárítása.

Néhány dolog, amit érdemes szem előtt tartani

A demencia súlyosan leépíti az ember kognitív képességeit, egészen addig a pontig, ahol szinte teljes körű gondoskodásra van szüksége mások részéről. Nem arról van szó, hogy „szándékosan nem működik együtt”, hanem magának a betegségnek a kegyetlenségéről. Ennek megértése a gondoskodás kiindulópontja.

Mindig is hittem abban, hogy amikor egy család odáig jut, hogy az időseket szinte „bezárva tartás” módjára kezeli, e mögött legtöbbször évek alatt felhalmozódott, idegenekéhez hasonlóvá vált családi kötelék áll. Az érzelmi eltávolodás nem egy nap alatt jön létre, de a következményei olyan súlyosak lehetnek, hogy már nem lehet jóvátenni őket.

Ezért az erkölcsi nevelést és az idősek gondozásával kapcsolatos helyes szemléletet valóban gyermekkortól kezdve kell tanítani. Ez nemcsak az idősek érdekében fontos, hanem azért is, hogy a következő nemzedék megértse: a gondoskodás és a jelenlét soha nem volt olyan felelősség, amelyet ki lehet szervezni, vagy át lehet hárítani másra.